Keringő a halállal 18. - Bármennyire fáj, a búcsú akkor is örök...

Rest in Peace, my love
I'm so sorry
I loved you, I love you, and I will love you while I live only 

Children of Distance - Búcsúlevél

Ha egy bűn büntetlenül marad, a világ kizökken. Ha a bosszú elmarad, az egek szégyenkezve néznek le ránk. Nekünk is meg kell halnunk, hogy a bosszú köre bezáruljon. Így adunk hírt a bátorságunkról, hogy a világ megtudja, kik voltunk és mit tettünk. (...) Egyikünk sem tudja, hogy meddig fog élni, mikor jön el az ő ideje. De hamarosan csak ennyi marad rövid életünkből, a büszkeség, mit gyerekeink éreznek, ha kiejtik a nevünket. 

47 ronin c. film

- Sajnálom Kol.....köszönöm, hogy vagy nekem,...de itt a vége....sajn....sajnálom...sz...szeret....szeretlek... - amint ezt elmondta keze élettelenül lehulott a kőasztal mellé. Gyönyörű jégkék szemei örökre lecsukódtak. Egész testén az erek feldagadtak, és végigfutottak. Bőre hamuszürkévé változott. Az ősi odasétált és térdre rogyott. Megszorította a halott lány fagyos kezét, majd egy csókot nyomott rá. Lecsukta szemeit, és életében először sírt. Érzelmeket tükröző szemeiből fájdalmas könnycseppek potyogtak.
- Ne hagyj itt kérlek Scar! Könyörgöm! Ne hagyj itt szerelmem! Mindennél jobban szeretlek! Kelj fel! Gyerünk Scar ébredj!! - úgy rázogatta a lányt, mint egy kisfiú aki elvesztette az anyukáját, és nem akarja elfogadni, hogy nincs többé. - Miért teszed ezt velem?? Te vagy a legfontosabb dolog az életemben, és mégis itt hagysz! - ekkor már patakokban folytak gyászos könnyei. Elengedte az élettelen kezet és beült a kripta egyik sarkába. Felnézett, és szemeiben most nem a régi, jól ismert csillogás tükröződött, hanem valami más. Fájdalom. Magány. Elkeseredettség. - Miért ő?! Miért nem én haltam meg helyette?!! Nem ezt érdemelte! Nem tudok nélküle élni! És nem is fogok... - megfogta a földön heverő fehértölgy karót, megszorította, majd kis híján szíven szúrta magát, de valaki megállította. Húga, Bekkah.
- Mit művelsz, te barom?! Ilyenkor mi a francot érzel, a hülyeségen kívül?! Norm... - az ősi szőkeségnek torkára forrt a szó, ugyanis ekkor vette észre bátyja halott szerelmét. - Úristen.....Ugye nem...nem te ölted meg?!
- Dehogyis! A drágalátós hibrid bátyókád volt, akit annyira istenítesz!! De most hagyj! Menj el! MOST!! - ordította torka szakadtából, amitől még Rebekah is megijedt, ugyanis még sosem látta így bátyját. Nem látta még ilyen elveszettnek, dühösnek, és szomorúnak.
- De...de...
- Könyörgöm menj már el! - de a lány csak lefagyva állt - Az istenért, kotródj innen!
- Megértem, hogy fáj elveszíteni, de velem akkor sem beszélhetsz úgy, mint egy kutyával!
- Úgy beszélek veled ahogy akarok!! Takarodj innen, amíg ilyen nyugodt vagyok!!
- Nyugodt?! Komolyan mondod?! Képzeld Kol egyáltalán nem vagy nyugodt! Az egész város hallja amit mondasz!!
- Ó tényleg?! És te mit tennél, ha mondjuk teljesen "véletlenül" megölném életed szerelmét, Marcel-t?!!
- Meg ne próbáld, te átkozott féreg!! Egyáltalán hogy hívhatlak a testvéremnek?!
- Engem az se érdekel, ha soha többé nem látlak! Csak hordd el magad!! - a Mikaelson lány vette a célzást, miszerint nem kéne még jobban feldühítenie bátyját, már ha az lehetséges, ezért elsunnyogott. Kol gondolkozott egy kicsit további életéről, és végül arra jutott, hogy Scar nem maradhat egy kriptában. Óvatosan karjaiba vette a holttestet, és elindult vele. Útja egyik kedvenc helyére vezette. A tisztás gyönyörű volt, tele virágokkal, és pár fával. A smaragd zöld füvön még látszódott a reggeli harmat. A szél lágyan fújdogált. Leguggolt, és lefektette a lányt a földre. Előkapta mobilját, és elkezdett tárcsázni egy számot. Oda hívott két embert, akik nem sokára meg is érkeztek.
- Jó napot uram!
- Nem éppen. De azért maguknak is. - eléjük lépett, és a szemükbe nézett. Megigézte őket.

2 órával később...
- Kész van, uram! - Kol erre csak bólintott. A munkások elköszöntek, majd hazafelé vették az irányt. Az ősi az idehozatott, bársonnyal kibélelt koporsóba fektette szerelmét, majd óvatosan rácsukta a "doboz" fedelét. De még mielőtt ezt megtette volna, adott a hibrid lánynak egy utolsó csókot.
- Tiszta szívemből szeretlek, és szeretni is foglak, amíg csak élek! - folyt végig egy gyászos, és fájdalmas könnycsepp szomorú arcán. Belehelyezte a fekete koporsót az előre megásott gödörbe. Elkezdte rádobálni a földet egy ásóval. Mikor kész lett, ránézett a sírkőre, amire a szokásos "Nyugodj békében" felirat helyett az volt rávésve, hogy "Csak az tudja mi az igazi fájdalom, kinek szerettét fedi e sírhalom". Ezt látva elszomorodott. Elszomorodott a tudattól, hogy nem láthatja többé a lány gyönyörűen csillogó, életvidám szemeit, csodás mosolyát, ami a boldogságot jelentette Kol számára. Nem hallhatja többé csilingelő hangját, amit egész életében hallgatott volna. Nem beszélhet vele soha többé. A sírba viszem az összes titkodat mondás itt érvényesült, sajnos. Nem csókolhatja meg puha, mézédes ajkait többször. Nem láthatja érzéseket tükröző arcát, amit mikor meglátott a legrosszabb napból is a legjobb lett. Nem foghatja meg puha, bársonyos kezét. Nem láthatja soha, de soha többé, amíg világ a világ. Egyszerűen olyan, mintha nem is létezett volna. Pár év múlva már senki sem fog rá emlékezni, de ő igen. Nem fogja elfelejteni soha. Nem lesz már egy olyan fontos személy se az életében, mint Scar, ebben teljesen biztos volt. Nem fog már soha úgy szeretni senkit, mint ahogyan a lányt. Nem fog már érezni olyan téren, amit szerelme hozott ki belőle. Újra a régi, kegyetlen, érzelemmentes Kol lesz, örökkön örökké.

Mit ér a könny, s mit ér az ember, 

ha úgyis meg kell halni egyszer, 

s elvész a szó, és nem marad

csak egy tenyérnyi hely a föld alatt, 

rothadó hús, szétfoszló csont:

Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont. 

Wass Albert