Keringő a halállal 20. - A remény feléled

Bármilyen sötétnek tűnik a jövő, a reményt soha ne add fel! 

Star Wars: A klónok háborúja c. film

Kol üveges, és egyben meglepett tekintettel bámult maga elé, a nagy ürességbe. Abbahagyta a vérfarkas lánnyal való kis enyelgését, amire Adriana is felfigyelt. Először még egyetlen szó nélkül tűrte, de végül nem bírta tovább ezt a tétlenséget.
- Kol... - szólította először halkan. De ezt figyelmen kívül hagyta az említett személy. Még mindig az első sokk hatása alatt volt. Az se zökkentette volna ki, ha egy atombomba robban mellette. - Kol! - mondta már kissé erélyesebb hangszínen. - KOOOOOL!!!!!! Figyelj már rám!! - ordította egyenesen az ősi fülébe oltári hangosan.
- Mi a franc?!!!! Adriana!!!!!! Te normális vagy?! Mi a fenéért ordítottad le a fejem?!!! - kelt ki magából a férfi.
- Hát nem is tudom! Talán azért mert egyáltalán nem figyeltél rám!! Olyan voltál, mint aki szellemet látott!!!
- Ne hülyéskedj! - nézett rá komolyan. - De figyelj, nekem ez nem megy... - lemászott a lányról, majd elkezdett öltözködni.
- De, de...hogy érted ezt?! - értetlenkedett.
- Tényleg ennyire hülye vagy?! Nem-akarok-lefeküdni-VELED!! - mondta szép lassan, artikulálva a szavakat, mintha egy óvodáshoz beszélne. A vérfarkas lány csak hebegett-habogott össze-vissza. Nem akarta elhinni amit az előbb hallott.
- Ezt...ezt te sem gondolhatod komolyan!!
- De szívecském, full komolyan gondolom!! - kacsintott rá, és elsuhant. A faképnél hagyott személy lefagyva állt az eset előtt.

Az ősi vissza sem nézett, csak ment, és ment, amerre látott. Már rég besötétedett, de ez a férfit egyáltalán nem zavarta, mivel vámpírérzékeit kihasználva remekül látott, és hallott mindent. Az emberek jártak-keltek, figyelmen kívül hagyva azt, hogy kit löknek fel, kin gázolnak át. Valamiért minden embernek baromi fontos dolga akad ilyenkor, este. Talán mennek csillagot vizsgálni, vagy mi?! Mondjuk ezen az estén ez nem nagyon sikerült volna, mivel az eget egy nagy feketeség borította, semmi más. Meg talán lenne egy piszkos gondolat is lehetőségnek...Kol-nak fokozódott a vér után vágyakozása, a sok halandó jelenléte miatt. Már csak kevés hiányzott ahhoz, hogy rávesse magát valakire. Mikor már kiszemelt egy végtelen áldozatot, hirtelen mindent köd lepett el. Hideg szél támadt, szinte már tornádó. Egyetlen másodperc alatt megváltozott minden. Abbamaradt az emberek halk suttogása, amit a kifinomult hallásának köszönhetően ordibálásnak is lehetett vélni. Elcsendesült a csizmák, cipők, bakancsok kopogása, trappolása. Az emberek viszonylag hangos léptei megszűntek hallatszódni. Körülnézve már nem ott volt, ahol pár pillanattal ezelőtt. Már nem látott éhsége csillapításául szolgáló lényeket sehol, bárhogy meresztgette szemeit. Nem tudta hova került. Vagyís...annyi bizonyos volt számára, hogy egy temetőben áll. De ennyi, semmi más. Nem tudta melyik földrészen, melyik országban, melyik városban, és melyik temetőben. Csak egy egyszerű, elhagyatott, ősrégi temetőben.
- Mi pokol?! Hol vagyok?! - amint ezeket az indulatos szavakat kimondta, megjelent előtte egy sötét árny, amiből lassan kirajzolódott egy női alak. Ruhája visszanyúlt egészen a 18. századi, csehországi, barokk divathoz. Túldíszített, színes, alakot kihangsúlyozó remekmű volt. Ebből első látásra kiderült, hogy nem egy egyszerű paraszti családból származott. De nem ám! Bizonyára a királyi család egyik tagja volt. Fejét egy fodros fehér paróka díszítette, ami jellemző volt a korra. Bőre hófehér volt, és csontsovány testlakattal rendelkezett.
- Ki vagy te? - érdeklődte meg az ősi vámpír.
- Régi időkben, úgy hívtak szívem megállta után, vámpírhercegnő. - pukedlizett kecsesen.
- Vámpírhercegnő? Komolyan? Maximum a húgomat lehetne vámpírhercegnőnek hívni.
- Megtudakolhatnám ennek okát, uram?
- Ősi vámpír vagyok, az egész családommal együtt. - jelentette ki egyértelműen.
- Előkelő származású, akárcsak jómagam. Eleonore von Schwarzenberg becses nevem. Az öné?
- Kol Mikaelson vagyok.
- Örvendek találkozásunknak.
- Ne kerülgessük ennek a találkának az okát. Miért hozott ide?? - kíváncsiskodott.
- Segítenie kell rég kihunyt életemen! Meg kell szabadítania az átoktól, ami évszádok óta gyötör! - kérlelte.
- De mégis hogyan?
- Ehhez tudnia kell életem fájdalmas történetét.
- Hallgatom. - jelentette ki határozottan.
- 1682. június 20.-án láttam meg a napvilágot, a Csehországi Krumlov-ban, Ferdinand August von Lobkovicz, Sagan hercegének, és Maria Anna Margravine Wilhelmine Baden-Baden-nek lányaként. Édesanyám Wilhelm, Baden-Baden őrgrófjának lányaként született. Életem szépen alakult, betöltöttem a Lobkovicz hercegnője címet, majd 1701. december 6.-án férjhez mentem Adam Franz Karl von Schwarzenberg Eusebius-hoz. Házasságunk megkötése idején még csak főmarshall volt, később viszont herceggé nevezték ki. Született két gyönyörű gyermekünk, Maria Anna, majd később Joseph. Sokat próbálkoztunk, hogy megszülethessen, de sosem estem teherbe. Végül már ahhoz folyamodtam, hogy vadászotakon nem öltem le egyetlen egy farkast sem, hanem elfogattam, és megittam tejüket, fiú utód reményében. 41 évesen megszültem Joseph-et, ami miatt gyanakvó tekinteket kaptam, ugyanis a nők akkortájt nem szültek ilyen idős korban. Vagy ha mégis, azt vagy orvosi csodának, vagy boszorkányságnak tituláltak. Én esetemben az utóbbi történt. Férjem, házzaságunk 31. évében halálos sebet kapott vadászat közben, és életét vesztette. Így tehát özvegy lettem. Mindezek után fiamat a császár a bécsi udvarba vitte, kárpótlásul pedig folyamatosan 5000 guldent fizetett. De még ez sem volt elég. Sokat költöttem gyógyszerekre, és ahogy az idő múlt, érdeklődésem is egyre nőtt az okkultativ művészet iránt. Ezzel költségeim is rohamosan nőttek. Mindemellett természetesen megtartottam fényűző életmódomat. 45 éves koromra gyógyíthatatlan betegséget kaptam. Bőröm kifehéredett, súlyt vesztettem. Gyanakodni kezdtek, az abban az időszakban tomboló vámpírfertőzésre. Halálos ágyamon egyedül hagytak, de egyszercsak a semmiből besétált egy úriember, és számhoz nyomta karját, ezzel arra kényszerítve, hogy igyak véréből. Amint ezt megtettem, csak egy reccsenést hallottam, majd minden elsötétült előttem. Most már rájöttem miért kellett innom a véréből, és miért kellett meghalnom. De fel is kellett volna támadnom, ami sajnos nem történt meg, ugyanis az orvosok halottnak véltek, és elkezdtek felboncolni a falusiak vámpírhisztériája miatt. De ez a boncolás nem épp szokványos módon zajlott. Mivel nemesi családból származom, ezért nem döfhettek szíven egy karóval. Más módszerhez folyamodtak, de az eredmény egy és ugyanaz volt. Kivágták ideiglenesen halott szívemet, majd feldarabolták, hogy biztosak legyenek benne, nem támadok fel, és nem mészárolok le mindenkit. Kivégzésem után, visszaszállítottak szülőföldemre, Krumlov-ba. Itt állunk most is. Síromat befalazták, és egy masszív sírkővel zárták. Ezt meg kell keresnie, és vérhez juttatnia, hogy feléledjek, és segíteni tudjak szerelmén.
- Rendben, de honnan tudjam, hogy hol van a sírja?
- Itt nyugszik a szegény bűnös, Eleonore, imádkozz érette! - miközben mondta, egyre halványult, végül eltűnt.